Hol húzódik a határ az arcfelismerő és a megfigyelő rendszer között? Szabályozással kordában lehet-e tartani a biometrikus azonosítást, vagy már rég elszabadultak a fejlesztések? Jogi vagy erkölcsi kérdésként kellene inkább kezelnünk a problémát?
A biometrikus azonosítás egyre gyorsabban és egyre szélesebb körben terjed. Köszönhető ez hatékonyságának, pontosságának, egyszerű alkalmazhatóságának. Segítségével a repterek kezelni tudják a megnövekedett utasforgalmat, a határőrség okmányok nélkül is felismeri az országba belépni szándékozót, a rendőrség könnyedén kiszűri a körözött személyt, a kulturális ajánlók és a kereskedelmi hirdetések a gondosan kiválasztott csoportoknál érnek célba. Használata csökkenti a sorbaállást, a fölösleges hirdetéseket, növeli a biztonság- és komfortérzetet.
Otthonaink számára szintén egyre bővül a kínálat: a villától a fogkeféig, az autótól, a tv-n keresztül a hűtőszekrényig, vagy az ágyunkig számos eszköz kapcsolódik az internethez. Szokásainkat elemezhető adatokká alakítják, és számos javaslatuk van viselkedésünk, mozgásunk, étkezésünk, alvásunk “tökéletesítésére”.
Mindeközben jó lenne látni, hogy pontosan mik a “vágyott célok”, melyek felé az algoritmusok terelgetnek minket: milyen testkép, milyen étkezési gyorsaság, milyen főzési alapanyag, hány perces fogmosás számít ideálisnak? Vajon milyen adathalmazon képezte magát a mesterséges intelligencia? Az interneten keresztül elérhető információ vajon megfelelő mértékben képviseli az emberiséget, vagy csak annak kiváltságos csoportjait?
Az arcfelismerő rendszerek – különösen összekötve egyéb adatbázisokkal, például egészségügyi, bűnügyi, banki, oktatási, social media, stb. – egyre nehezebben különíthetők el a megfigyelő rendszerektől. Az eszközök által begyűjtött és a felhőbe feltöltött adatok kezelője sem meghatározott, a legtöbb esetben ez egyenesen lehetetlen feladat, hiszen az adatok a kereskedelmi forgalomban számtalanszor gazdát cserélnek.
A GDPR tömören és világosan leszögezi, hogy “biometrikus adatok… kezelése tilos” (GDPR 9. cikk (1)), ám ha “az érintett kifejezett hozzájárulását adta az említett személyes adatok egy vagy több konkrét célból történő kezeléséhez”, akkor már szabad az út. Az USA-ban egyelőre nem létezik még szabályozás (kivéve Illinois államot), így a fejlesztők – az egykori Vadnyugatéhoz hasonló törvényi környezetben – bátran kísérleteznek.
A jogi szempontokat viszont messze túlszárnyalják az etikai vonatkozások. Az ember arca, mely egyedi és megismételhetetlen, és szerves részét képezi identitásának, az arcfelismerő rendszerekben tárgyiasul: az arcról lehullanak a személyiség részei, s nem marad belőle más, mint egy élő QR-kód. Az ember számként, kódként, adatként kezelése, tárgyiasítása magában hordozza az emberi jogok megcsorbításának veszélyeit. Autoriter vagy diktatórikus kormányok, cégek kezébe kerülve pedig felmérhetetlen károkat tud okozni.
Figyelmeztető jel az is, hogy a jelenlegi “tesztelési” időszakban a társadalom legszegényebb és legelesettebb rétegein, a nemzeti kisebbségeken, a bevándorlókon és a gyerekeken próbálják ki a fejlesztések alkalmazhatóságát.
Egyetértve Wojciech Wiewiórowski európai adatvédelmi biztossal kijelenthetjük, hogy az EU számára itt az idő, hogy pontosítsa a MI-ra vonatkozó szabályozást, és döntsön arról, hogy megengedhető-e – ha és egyáltalán – az arcfelismerő technológia egy demokratikus társadalomban.